Az 1000. művész: Bodrogi Éva

Kertész András / MusiciansWho – 2010. május 05., szerda 17:02

A MusiciansWho.hu 2010 elején meghirdetett 1000. regisztráló kampánya sikeresen lezárult. Nagy örömünkre egy fiatal, tehetséges művész, Bodrogi Éva csatlakozott hozzánk ezredikként. Ismerjék meg a Magyarországon és Angliában tanult, a világ számos országában koncertező fiatal énekművészt, akivel Kertész András készített interjút.

Kertész András: Hogyan kerültél a komolyzenével kapcsolatba? Gyerekkorodban kezdted el zenei tanulmányaidat?

Bodrogi Éva: Édesanyám azt mondja, hogy korábban énekeltem, mint beszéltem, - ami meglepő, mert nagyon sokat beszélek, - tehát valószínűleg nagyon sokat énekeltem akkoriban. Ezért írattak be a szüleim zenei általános iskolába, amik abban az időben nagyon magas színvonalon működtek. Nagyon jó képzést kaptam ott, éreztem, hogy a zenélés lesz az én utam, de akkor még zongoristának készültem. Bár a továbbtanuláskor nem vettek fel zongora szakra, de most már hálás vagyok a sorsnak, hogy így alakult. A Klembala Géza és Gráf Zsuzsa által vezetett Táncsics Mihály Zenei Gimnáziumban folytattam tanulmányaimat, ahonnan a Főiskolára, karvezetés szakra mentem. Nagyon érdekelt a tanítás, szerettem a gyerekeket, tovább adni nekik mind azt, amit tanultam, tapasztaltam. A főiskola utolsó évében történt, hogy találkoztam egy kedves tanárnővel, Adorján Ilonka nénivel, aki azt mondta: „Márpedig kislányom Te énekes leszel!”.

K.A.: A karvezetés szak nagy segítségedre lehetett később, így valószínűleg nem volt problémád a kottaolvasással, intonációval.

B.É.: Bizony, én a mai napig nagyon hiszek abban, hogy egy énekes, de minden zenész számára fontos lenne egy nagyon jó szolfézsképzés. Hiába unalmas, nem szeretjük, de most sok hasznát veszem. Angliában különösen nagy segítséget jelentett, ott annyira gyenge a szolfézs, hogy én kimagaslóan jónak számítottam, pedig itthon egyébként a tehetséges átlaghoz soroltak.

K.A.: Hogyan folytatódtak ének tanulmányaid?

B.É.: A Főiskola elvégzése után Angliába mentem éneket tanulni.

K.A.: Ez egy nagyon érdekes összehasonlításra adhatott módot számodra. Mit tapasztaltál itthon, milyen benyomásaid voltak külföldön? Mi volt az, ami miatt elhatároztad, hogy külföldön tanulsz énekelni?

B.É.: Amilyen utat már tanulmányaim elején választottam volna magamnak, az egyértelműen nyugatra vitt. Egy kis kitérővel, a Főiskola elvégzése után, a rendszerváltás után 99-ben kerültem ki Londonba. Méghozzá azért pont oda, mert mindenképpen régi zenét szerettem volna először tanulni, és sajnos itthon ilyen képzés nem volt. Zádori Mária volt mindig a példaképem. Először még gimnazistaként hallottam őt, akkor elhatároztam, hogy: „Én Ezt, Én Így”. Érdeklődtem „régizenész” barátaimtól, hogy hol tanítanak ilyet, ők azt mondták, hogy a londoni Zeneakadémia az egyik legjobb ezen a téren, és csak nyugodtan próbáljam meg a felvételit. Szereztek nekem felvételi lapot, nem is tudtam angolul. Ez egy nagy ugrás volt a mélyvízbe. Nagyon csábított az éneklés, pedig előtte csak egy-két évet tanultam énekelni. Valószínűleg jó alapokat kaptam a tanárnőmtől, mert a felvételi sikerült.

K.A.: Mik voltak a legnagyobb különbségek az itthoni és a londoni képzés, a körülmények, és a hozzáállás között?

B.É.: Az oktatási rendszerben óriási nagy különbség van, olyan gondolkodásmód és módszerek vannak, amiket még mindig nem sikerült átvennünk, hiába a bolognai rendszer. Kint rendkívüli nyitottsággal rendelkeznek. Nyilván az ország adottságai miatt is rengeteg féle ember él ott, nagyon sok a bevándorló, és éppen ez teszi borzasztóan színessé az életet. Én nagyon élveztem azt a sokfajta embert. Az angolok megtanultak ezzel együtt élni, elfogadni a másikat, tisztelni őt a munkájáért, ami szerintem sajnos itthonról nagyon hiányzik. Ez a mindennapi életben is így van, és az oktatásban is, sajnos. Angliában egy nyitott, világpolgár szemlélet uralkodik, ami hozzám nagyon közel áll. Nem fúrják direkt a másikat, lehet, hogy azért, mert van elég lehetőség a munkára. Nagy az ország, sok az álláshely, a lehetőség az éneklésre. Ami számomra nagyon fontos volt, hogy az első nap a felvételi után a tanszékvezető meghallgatott minket, és megkérdezte, hogy a zeneirodalmon belül mit kedvelünk. Ez nagyon szimpatikus volt, hiszen itthon a főiskola évei alatt a kora Barokktól Wagneren át a modern zenéig mindent kell tudni. Én azt gondolom, hogy ez nem jó út. Nagyon sok kudarcélményhez vezethet, hogyha egy tizennyolc-húsz éves gyerektől azt várják el, hogy mindenhol teljesítsen, minden szinten, minden műfajban, minden magasságban, mélységben. Ott van egy szeparáció, egy folyamatos kontroll. A tanárok minden hónapban írnak egy riportot a tanszékvezetőnek a tanítvány fejlődéséről, és fordítva is. A diáknak joga van azt is megírni, hogy ha például a tanára nem jött be az órára, és azt is, ha szeretne máshoz menni tanulni, mert nem működik kettejük kapcsolata. Szó nélkül teljesítik a kérését.

K.A.: És a diákok élnek is ezzel a lehetőséggel?

B.É.: Nekem nem volt rá szükségem, mert nagyon jó tanáraim voltak voltak, Susan McCullock, Emma Kirkby és Nancy Argenta. De voltak többen, aki igen, és őket sem tekintették hisztis primadonnának, komolyan vették a kérést. Azt a szót, hogy primadonna nem is ismerik, de ezt a mentalitást sem. Borzasztóan szimpatikus, hogy mindenki végzi a dolgát, nincs különbség egy énekes, vagy egy kőműves között. Ők azt is nagyon fontosnak tartják, hogy az az ember ahhoz ért, rakja a követ, de azt tökéletesen. Az énektanárnak kötelező bejárnia az óráira, tanítani, a növendéknek pedig énekelnie kell az áriákat, dalokat, tanulni nyelveket és a többi tárgyat. E szerint működik minden, és ez így nagyon jól fel van építve.

K.A.: Nekünk, magyaroknak erre mindig az a válaszunk, hogy biztosan így van, de hát itt szegénység van, mi harcolunk a villanyszámla kifizetéséért, és ezért nem tudunk nagyvonalúbbak, pontosabbak, nyugodtabbak lenni. Erről mit gondolsz?

B.É.: Ez biztos, hogy így van, az a része legalábbis, hogy sokkal rosszabb anyagi helyzetben van ez az ország, mint a nyugat, főleg Anglia. Hát bizony ők előbb kezdték a demokráciát, úgy négy- ötszáz évvel előttünk járnak, de valószínűleg ők is így indultak. Én bizakodó vagyok Magyarországot tekintve, de ez egy hosszú folyamat, amíg ide eljutunk.

K.A.: Te most Magyarországon élsz. Hogyan látod a mai helyzetet, mik a terveid?

B.É.: Azt gondolom, hogy borzasztóan nagy szerencsém van, mert nagyon sok a munkám. Próbáltam már azon gondolkodni, hogy miért pont én vagyok ilyen helyzetben. Nyilván nagyon sok jó énekes van, nem gondolom, hogy én lennék a legjobb. Azt hiszem, hogy ez megint csak a szemlélet kérdése. Angliában megtanultam egy olyan hozzáállást az élethez, hogy bízni kell önmagunkban, megpróbálni mindent, nem nyafogni, csinálni, dolgozni, tanulni, szorgalmasnak lenni. Ennek szellemében a mai napig aktív munkát folytatok tanárommal, Schultz Katalinnal, az ő szakértő füle sokmindenben segít az új munkáim tanulásakor.

Itthon viszont picit el vannak kényeztetve a művészek. Ha jól megy nekik, akkor mindent alájuk raknak, és nincs dolguk. Ha nem megy jól, akkor meg elhanyagolják, elfelejtik őket. Nem szabad túl sokat akarni, szerintem ez nagyon fontos. Túl nagyok a vágyaink. Túl sokat vágyakozunk olyan munkákra, amiket nem kéne megkapnunk, és akkor, ha megkapjuk, akkor boldogtalanok vagyunk, mert nem tudjuk elénekelni, eljátszani őket. Hál’ Istennek én ösztönösen megtalálom azokat a zenekarokat,művészeket,- vagy ők találnak meg engem-, akikkel közös nyelvet beszélünk, akikkel jól tudunk együtt dolgozni.

K.A.: Milyen produkciókban veszel részt mostanában?

B.É.: Új dolog az életemben a koncertezés mellett a színházi munka, amit nagyon-nagyon élvezek. Már ti is írtatok a ,,Made in China”-ról. Ez egy közel két éve futó kortárs „doku opera”, Sztojanov Georgi zeneszerző írta a zenéjét. Igazából a mi számunkra íródott, mi kértük föl a mű többi alkotójával, Koltai Katalin gitárművésszel, és Láng Annamária színművésszel közösen. Ez egy érdekes, új műfaj, van, aki szereti, van, aki nem. Egy teljesen szokatlan dolog, egy kísérletezés, de nagy sikerrel játsszuk most már második éve mindig más helyszínen, a Merlin Színházon át a Vígszínházon keresztül sok helyen. A Gyulai Várszínházban voltunk legutóbb, de megfordultunk kicsi művelődési házakban is. A célunk az, hogy minél több helyre és több fajta közönséghez eljuttassuk ezt a művet és az üzenetét. Szintén volt alkalmam egy másik produkcióban részt venni, a PestiEstiben, hát az fantasztikus volt. Ott Csákányi Eszter, Gyabronka József, Mucsi Zoltán, Scherer Péter mellett énekeltem. Van mostanában egy új tendencia. Azt látom, hogy számos olyan produkció jön létre, melyben több kulturális vonal keveredik. Most majd egy olyan produkcióban veszek részt, például, ahol egy táncossal dolgozunk együtt. Főleg improvizálni fog, arra a zenére, amit mi csinálunk, és néha mi is szabadon zenélhetünk. Dél-amerikai zenét játszunk, a harmincas-negyvenes évek kávéházi hangulatát idéző zenét. Érdekes, hogy sok összművészeti munkám van Magyarországon, a barokk zenéhez kapcsolódó felkéréseim pedig külföldhöz kötnek. Angliában régóta tagja vagyok egy színházi társulatnak, ahol kimondottan kosztümös operákat játszunk, barokk hangszerekkel. A repertoár egészen Belliniig terjed. Legutóbb éppen az ő egyik művének a bemutatójában vettem részt.

K.A.: Mesélnél nekünk egy kicsit erről az angliai társulatról, az ott folyó munkáról, hogy hogyan kerültél oda és, hogy mit jelent számodra?

B.É.: A londoni zeneakadémia, de az egész intézményi rendszer is úgy működik, hogy amikor végez egy fiatal művész, bekerül egy központi nyilvántartásba, hol az adatai mellett azt is feljegyzik, hogy mire alkalmas, milyen stílusokban, produkciókban tud és szeretne részt venni. Tehát pontosan felmérik, hogy ki mit szeretne, mi a legmegfelelőbb a hangfajának, stílusának, karakterének. Én a tanáraimmal egyeztetve, figyelembe véve a vágyaimat, a lehetőségeket a barokk, klasszikus területre kerültem. Az iskolai korrepetitorom ajánlotta azt a barokk színházi társulatot, aminek ő volt a vezetője. Ez nem egy kőszínházi állandó társulat, időről időre létrehoznak produkciókat, és azokkal járják Angliát és Nyugat-Európát. Az énekeseket eredeti barokk hangszereken játszó zenészek kísérik, és szintén tagja a tárulatnak egy igen elismert szaktekintélye a XVIII. századi gesztusoknak és mozgásművészetnek, így az operákat nem csupán eredeti nyelven, autentikus hangszerekkel és jelmezekkel, de korhű mozgással adjuk elő. Abban a korban meg voltak a színpadi jelenlétnek - illetve az egész nemesi viselkedésnek - a pontos szabályai. Ez egy olyan jelrendszer volt, amit a nép pontosan értett. Volt jele a rossznak, és a jónak is. Ian Caddy, nagyon híres tudós segíti a társulatot a mozgások megtanulásában, aki egyben a koreográfusa is a társulatnak. Ő pontosan beállítja hova és hányat szabad lépni. Ez egészen más, mint a mai operajátszás. Kicsit feszélyezettebb és nagyon kell koncentrálni. Egy nemzetközi csapatból áll a társulat, egy szereposztásban legalább öten vagyunk a világ minden részéről. A műsort úgy játszuk, mint a West Enden, tehát, egy opera egy-két évig van műsoron. Ez nekem is nagy segítség, mert így tudom, hogy két évre előre hol és mikor kell fellépnem.

Ami szintén egy nagyon nagy vívmány, és az iskolának köszönhető, hogy az európai régizene-iskolák összedolgoznak, így volt alkalmam többször is énekelni William Christie-vel, aki a Les Arts Florissan vezetője Párizsban. Többször is jött hozzánk vezényelni, hozta a táncosait, a mi iskolánk énekesei alkották a szólista gárdát, és a holland Hágai Királyi Konzervatórium zenekara játszott. Ez is egy nagyfokú nyitottságot mutat. Egy olyan együttműködés jöhetett létre az országok között, ahol azonnal megszűnt a különbség francia, német, angol vagy magyar között.

K.A.: Úgy látod, hogy Magyarországon ehhez képest sokkal zártabb a komolyzenei világ, és sokkal kevesebb lehetőség van? Mit gondolsz, hogyan lehetne Magyarországon ezt a fajta gondolkodást, ezeket az együttműködéseket létrehozni, hogy a magyar fiatalok itthon is megtapasztalhassanak olyan dolgokat, amiket te átélhettél külföldön?

B.É.: Nagyon bátor a kérdés. Azt hiszem, a magyar emberekben meg van minden adottság, hogy ilyen együttműködéseket létrehozzanak, és a jövő nyelveket beszélő generációi, akik már az Európai Unióban szocializálódtak képesek lesznek olyan produkciókat kezdeményezni, azokban részt venni, amelyek Angliában, vagy Európa más országaiban már több száz éve természetesek. A határok kinyitásával fokozatosan meg fog jelenni a mi országunkban is a külföldi konkurencia, és muszáj lesz felvenni a versenyt, együttműködéseket kötni. Itthon sokan azt gondolják, hogy túl kicsi ez az ország, és nem elég bátrak az emberek ahhoz, hogy beengedjenek információkat, új dolgokat külföldről, mert azt gondolják, hogy valami elveszne, pedig nem. A mi kultúránk, zenei életünk és zenei intézményeink is gazdagabbak lehetnének ez által.

Itthon a korai kiválasztódás elve alapján működik a rendszer, ezzel szemben Angliában a „mindenki kapjon egy, de inkább több esélyt” elve érvényesül. Londonban a főiskolára nagyon sok mindenkit beengednek, mi például hatvanan voltunk énekesek egy évfolyamon, volt legalább húsz tanár, de hatalmas volt a fluktuáció is. Diplomát csak az kaphatott, aki megfelelt a nagyon magas követelményeknek, teljesítette a megfelelő százalékokat a vizsgákon és sok-sok sikeres koncerten énekelt. Tehát ők valóban csak azt engedik ki a pályára, aki erre alkalmas. Valószínűleg jó az ítélőképességük ehhez, nagy biztonsággal meg tudják állapítani, hogy ki az, aki pályára való.

Nagy lehetőséget látok a mostani gimnazistákban, egyetemistákban, akik már beszélnek nyelveket, van bátorságuk, és Európában európaiként eléggé nyitottan gondolkodnak ahhoz, hogy külföldre menve olyan értékes tapasztalatokat gyűjtsenek, amikkel hazatérve nagy segítségére lehetnek az országnak.

K.A.: A mi portálunk nagyon fontos feladatának tekinti, hogy információkkal, tapasztalatokkal segítse a fiatal magyar muzsikusokat. Mesélnél arról, hogy te hogy kerültél ki, milyen nehézségek vártak odakint rád, és hogy ezeket hogyan tudtad sikeresen leküzdeni?

B.É.: A mostaniaknak egy picit könnyebb már a helyzetük, mint nekem. Én kilenc éve kerültem ki, amikor még sokkal kevesebbet tudtak Magyarországról, nem is tudták, hogy a vasfüggöny lehullott, kicsit sajnálkoztak is, hogy nálunk még mindenki ott koldul az utcán. Nagyon frusztráló volt, kemény volt szembesülni ezzel. Egyszer azt kérdezték tőlem például, hogy hol veszem a ruháimat, mert biztos, hogy nem Magyarországon, mert ott nem lehet ruhákat kapni. Ennyit tudtak rólunk az akkori huszonévesek, ami döbbenetes, pedig nincs messze London, két óra repülővel. Anyagilag picit jobb volt a helyzet, mert több módon lehetett segítséget kapni. Soros György akkor még támogatta a fiatal magyarokat, így tőle volt az ott tartózkodáshoz pénzem. Amire viszont mindenkinek felhívnám a figyelmét - és ez csodálatos -, hogy ha jól tudom, két éve körülbelül az alapképzés, a bachelor képzés ingyen van minden EU tagnak. Akkor még nem voltunk EU tagok, tehát nekem fizetnem kellett, illetve kaptam ösztöndíjat. Én bátorítok mindenkit arra, hogy menjen külföldre tanulni. Ma már nem gond a nyelvtudás, hiszen az mindenkinek megvan. Azt nem tudom mondani, hogy nem nehéz az első pár hónap, én is sírtam, mint mindenki a honvágy miatt, viszont utána összehasonlíthatatlan élményekkel gazdagodik az ember. Hirtelen felnőtt lesz, kiszakad anyutól, aputól, és kénytelen a saját életét, a zenei életét is egyengetni. Ehhez rendkívül sok segítséget kap. Londonban van például egy külön osztály, a Well-fare Office (Jóléti Osztály) az iskolákban, ami egy hatalmas nagy iroda, és ott csak azzal foglalkoznak, hogy az ott tanuló külföldi diák jól érezze magát: legyen hol laknia, keresnek neki szállást, keresnek neki ösztöndíjat, keresnek neki munkát, keresnek koncerteket is, amikor már elég jó. Egyszerűen törődnek azzal, akit befogadtak, fölvettek, nincs magára hagyva.

K.A.: Milyen filozófia rejlik e mögött? Miért fontos ez számukra? Adnak ösztöndíjat, támogatást, minden segítséget, de pénzt ettől nem remélnek, hiszen nem fizetsz milliókat azért, hogy ott tanulsz. Ha idejön valaki Magyarországra, akkor elég sokat kell, hogy fizessen az egyetemnek, hiszen ez minden intézménynek egy jelentős bevételi forrás. Ha ez nincsen, akkor mi a motiváció?

B.É.: Itt is vannak olyanok - például a tengerentúlról -, akik rengeteget fizetnek, tehát biztos úgy határozzák meg az arányokat, hogy megtérüljön nekik valamennyire. Anglia egy olyan hely, ahol felülről, a „királyi” elvárásoknak és támogatásnak köszönhetően egy erős kulturális bázist akarnak kiépíteni és fenntartani. Ők annyira hisznek a kultúra szerepében, értékében, - ami itthon sajnos nincs meg -, hogy ebbe képesek sok pénzt fektetni. És mind ezt nem azért, hogy anyagilag megtérüljön, hanem a Királynő azt gondolja, hogy ha a saját népe olyan koncertélményekhez jut, melyek lelkileg is gazdagítják az embereket, akkor nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabb lesznek, és ez mindenkinek jó, a gazdaságnak is. Nekünk magyaroknak úgy tűnik nincs időnk arra itt Kelet-Európában, hogy szórakozzunk, hogy kikapcsolódjunk, hogy mind erre pénzt költsünk. Kint van arra is pénz, hogy koncertet hallgassanak, lemezeket vásároljanak. Ha felépítenek erre egy befogadó piacot , akkor előbb-utóbb visszatérül a befektetett pénz.

K.A.: Ha egy mondatban kellene megfogalmaznod egy jó tanácsot azoknak a fiatal magyar muzsikusoknak, akik Angliába, Londonba szeretnének menni, mit mondanál nekik?

B.É.: Bátran menjenek, csak pozitív dolgot fognak tapasztalni, sok segítséget, nagyon jó fogadtatást. Menjenek bátran Németországba is, én úgy tudom, hogy az is jó hely. Több a lehetőség a főiskola után, nagyon jól ki van találva a gépezet, és az ember nem marad munka nélkül. Angliában gyakori, hogy nagyon jó kamarakórusokba lehet dolgozni, ami nem feltétlenül egy szólista álma, de rendkívül jól fizetnek. Rengeteg meghallgatás van, naponta írják ki a hirdetőtáblára, itt ezt keresnek, ott azt keresnek, de nem csak Londonban, egész Angliában.

K.A.: Végül visszakanyarodva hozzád, mik a következő időszak tervei, vágyai? Hol hallhatunk, láthatunk téged?

B.É.: Őszintén mondhatom, hogy nincsenek különösebb vágyaim, mert az élet valahogy úgy rendezi, hogy folyamatosan munkához jutok, és mindig van mit énekelni. Részt veszek érdekes kísérleti koncertekben táncosokkal, zenészekkel, énekelek hangversenytermekben, kávézókban, barokkot, kortárs zenét, nagy klasszikusokat jónevű zenekarokkal de dél-amerikai kamarazenei is szerepel a repertoáron. Rendszeresen visszajárok Görögországba, az ottani zenekarral most Haydn Szent Teréz miséjét fogjuk előadni, utána Ausztriába megyek, ahová szintén gyakran járok, ott kastélykoncerteket adunk az ottani régizene-együttessel, majd jön Fertődön egy Haydn opera, és fellépek Németországban is. Így néz ki a nyaram, nagyon izgalmas és tartalmas lesz.

K.A.: A magánéletedről, hobbijaidról elárulsz nekünk valamit?

B.É.: Én egy nagyon-nagyon boldog feleség és anyuka vagyok. Mindent annak köszönhetek, ahogy a gyerekeim rám néznek, mosolyognak, támogatnak, hogy láthatom, ahogy reggel felkelnek. Nagyon sokat segít a család. Egy aktív művész élete, különösen, aki már feleség és anya, csak úgy működhet, hogyha a család aktívan részt vesz benne és támogatja, nagymamák, nagypapák segítenek, ha kell.

Ha megkérdezik tőlem, hogyan lehet karrier mellett gyereket vállalni, azt szoktam mondani, hogy csak gyerekek mellett lehet sikeres karriert építeni.

Ha üzenhetek még, akkor azt szeretném mondani mindenkinek, hogy bátran vállaljanak családot, nagyon nagy erőt ad, a legrosszabb időszakokban, a legnehezebb pillanatokban is, egy olyan hely, ahova mindig vissza lehet térni és erőt meríteni belőle.

Kertész András: Hogyan kerültél a komolyzenével kapcsolatba? Gyerekkorodban kezdted el zenei tanulmányaidat?

Bodrogi Éva: Édesanyám azt mondja, hogy korábban énekeltem, mint beszéltem, - ami meglepő, mert nagyon sokat beszélek, - tehát valószínűleg nagyon sokat énekeltem akkoriban. Ezért írattak be a szüleim zenei általános iskolába, amik abban az időben nagyon magas színvonalon működtek. Nagyon jó képzést kaptam ott, éreztem, hogy a zenélés lesz az én utam, de akkor még zongoristának készültem. Bár a továbbtanuláskor nem vettek fel zongora szakra, de most már hálás vagyok a sorsnak, hogy így alakult. A Klembala Géza és Gráf Zsuzsa által vezetett Táncsics Mihály Zenei Gimnáziumban folytattam tanulmányaimat, ahonnan a Főiskolára, karvezetés szakra mentem. Nagyon érdekelt a tanítás, szerettem a gyerekeket, tovább adni nekik mind azt, amit tanultam, tapasztaltam. A főiskola utolsó évében történt, hogy találkoztam egy kedves tanárnővel, Adorján Ilonka nénivel, aki azt mondta: „Márpedig kislányom Te énekes leszel!”.

K.A.: A karvezetés szak nagy segítségedre lehetett később, így valószínűleg nem volt problémád a kottaolvasással, intonációval.

B.É.: Bizony, én a mai napig nagyon hiszek abban, hogy egy énekes, de minden zenész számára fontos lenne egy nagyon jó szolfézsképzés. Hiába unalmas, nem szeretjük, de most sok hasznát veszem. Angliában különösen nagy segítséget jelentett, ott annyira gyenge a szolfézs, hogy én kimagaslóan jónak számítottam, pedig itthon egyébként a tehetséges átlaghoz soroltak.

K.A.: Hogyan folytatódtak ének tanulmányaid?

B.É.: A Főiskola elvégzése után Angliába mentem éneket tanulni.

K.A.: Ez egy nagyon érdekes összehasonlításra adhatott módot számodra. Mit tapasztaltál itthon, milyen benyomásaid voltak külföldön? Mi volt az, ami miatt elhatároztad, hogy külföldön tanulsz énekelni?

B.É.: Amilyen utat már tanulmányaim elején választottam volna magamnak, az egyértelműen nyugatra vitt. Egy kis kitérővel, a Főiskola elvégzése után, a rendszerváltás után 99-ben kerültem ki Londonba. Méghozzá azért pont oda, mert mindenképpen régi zenét szerettem volna először tanulni, és sajnos itthon ilyen képzés nem volt. Zádori Mária volt mindig a példaképem. Először még gimnazistaként hallottam őt, akkor elhatároztam, hogy: „Én Ezt, Én Így”. Érdeklődtem „régizenész” barátaimtól, hogy hol tanítanak ilyet, ők azt mondták, hogy a londoni Zeneakadémia az egyik legjobb ezen a téren, és csak nyugodtan próbáljam meg a felvételit. Szereztek nekem felvételi lapot, nem is tudtam angolul. Ez egy nagy ugrás volt a mélyvízbe. Nagyon csábított az éneklés, pedig előtte csak egy-két évet tanultam énekelni. Valószínűleg jó alapokat kaptam a tanárnőmtől, mert a felvételi sikerült.

K.A.: Mik voltak a legnagyobb különbségek az itthoni és a londoni képzés, a körülmények, és a hozzáállás között?

B.É.: Az oktatási rendszerben óriási nagy különbség van, olyan gondolkodásmód és módszerek vannak, amiket még mindig nem sikerült átvennünk, hiába a bolognai rendszer. Kint rendkívüli nyitottsággal rendelkeznek. Nyilván az ország adottságai miatt is rengeteg féle ember él ott, nagyon sok a bevándorló, és éppen ez teszi borzasztóan színessé az életet. Én nagyon élveztem azt a sokfajta embert. Az angolok megtanultak ezzel együtt élni, elfogadni a másikat, tisztelni őt a munkájáért, ami szerintem sajnos itthonról nagyon hiányzik. Ez a mindennapi életben is így van, és az oktatásban is, sajnos. Angliában egy nyitott, világpolgár szemlélet uralkodik, ami hozzám nagyon közel áll. Nem fúrják direkt a másikat, lehet, hogy azért, mert van elég lehetőség a munkára. Nagy az ország, sok az álláshely, a lehetőség az éneklésre. Ami számomra nagyon fontos volt, hogy az első nap a felvételi után a tanszékvezető meghallgatott minket, és megkérdezte, hogy a zeneirodalmon belül mit kedvelünk. Ez nagyon szimpatikus volt, hiszen itthon a főiskola évei alatt a kora Barokktól Wagneren át a modern zenéig mindent kell tudni. Én azt gondolom, hogy ez nem jó út. Nagyon sok kudarcélményhez vezethet, hogyha egy tizennyolc-húsz éves gyerektől azt várják el, hogy mindenhol teljesítsen, minden szinten, minden műfajban, minden magasságban, mélységben. Ott van egy szeparáció, egy folyamatos kontroll. A tanárok minden hónapban írnak egy riportot a tanszékvezetőnek a tanítvány fejlődéséről, és fordítva is. A diáknak joga van azt is megírni, hogy ha például a tanára nem jött be az órára, és azt is, ha szeretne máshoz menni tanulni, mert nem működik kettejük kapcsolata. Szó nélkül teljesítik a kérését.

K.A.: És a diákok élnek is ezzel a lehetőséggel?

B.É.: Nekem nem volt rá szükségem, mert nagyon jó tanáraim voltak voltak, Susan McCullock, Emma Kirkby és Nancy Argenta. De voltak többen, aki igen, és őket sem tekintették hisztis primadonnának, komolyan vették a kérést. Azt a szót, hogy primadonna nem is ismerik, de ezt a mentalitást sem. Borzasztóan szimpatikus, hogy mindenki végzi a dolgát, nincs különbség egy énekes, vagy egy kőműves között. Ők azt is nagyon fontosnak tartják, hogy az az ember ahhoz ért, rakja a követ, de azt tökéletesen. Az énektanárnak kötelező bejárnia az óráira, tanítani, a növendéknek pedig énekelnie kell az áriákat, dalokat, tanulni nyelveket és a többi tárgyat. E szerint működik minden, és ez így nagyon jól fel van építve.

K.A.: Nekünk, magyaroknak erre mindig az a válaszunk, hogy biztosan így van, de hát itt szegénység van, mi harcolunk a villanyszámla kifizetéséért, és ezért nem tudunk nagyvonalúbbak, pontosabbak, nyugodtabbak lenni. Erről mit gondolsz?

B.É.: Ez biztos, hogy így van, az a része legalábbis, hogy sokkal rosszabb anyagi helyzetben van ez az ország, mint a nyugat, főleg Anglia. Hát bizony ők előbb kezdték a demokráciát, úgy négy- ötszáz évvel előttünk járnak, de valószínűleg ők is így indultak. Én bizakodó vagyok Magyarországot tekintve, de ez egy hosszú folyamat, amíg ide eljutunk.

K.A.: Te most Magyarországon élsz. Hogyan látod a mai helyzetet, mik a terveid?

B.É.: Azt gondolom, hogy borzasztóan nagy szerencsém van, mert nagyon sok a munkám. Próbáltam már azon gondolkodni, hogy miért pont én vagyok ilyen helyzetben. Nyilván nagyon sok jó énekes van, nem gondolom, hogy én lennék a legjobb. Azt hiszem, hogy ez megint csak a szemlélet kérdése. Angliában megtanultam egy olyan hozzáállást az élethez, hogy bízni kell önmagunkban, megpróbálni mindent, nem nyafogni, csinálni, dolgozni, tanulni, szorgalmasnak lenni. Ennek szellemében a mai napig aktív munkát folytatok tanárommal, Schultz Katalinnal, az ő szakértő füle sokmindenben segít az új munkáim tanulásakor.

Itthon viszont picit el vannak kényeztetve a művészek. Ha jól megy nekik, akkor mindent alájuk raknak, és nincs dolguk. Ha nem megy jól, akkor meg elhanyagolják, elfelejtik őket. Nem szabad túl sokat akarni, szerintem ez nagyon fontos. Túl nagyok a vágyaink. Túl sokat vágyakozunk olyan munkákra, amiket nem kéne megkapnunk, és akkor, ha megkapjuk, akkor boldogtalanok vagyunk, mert nem tudjuk elénekelni, eljátszani őket. Hál’ Istennek én ösztönösen megtalálom azokat a zenekarokat,művészeket,- vagy ők találnak meg engem-, akikkel közös nyelvet beszélünk, akikkel jól tudunk együtt dolgozni.

K.A.: Milyen produkciókban veszel részt mostanában?

B.É.: Új dolog az életemben a koncertezés mellett a színházi munka, amit nagyon-nagyon élvezek. Már ti is írtatok a ,,Made in China”-ról. Ez egy közel két éve futó kortárs „doku opera”, Sztojanov Georgi zeneszerző írta a zenéjét. Igazából a mi számunkra íródott, mi kértük föl a mű többi alkotójával, Koltai Katalin gitárművésszel, és Láng Annamária színművésszel közösen. Ez egy érdekes, új műfaj, van, aki szereti, van, aki nem. Egy teljesen szokatlan dolog, egy kísérletezés, de nagy sikerrel játsszuk most már második éve mindig más helyszínen, a Merlin Színházon át a Vígszínházon keresztül sok helyen. A Gyulai Várszínházban voltunk legutóbb, de megfordultunk kicsi művelődési házakban is. A célunk az, hogy minél több helyre és több fajta közönséghez eljuttassuk ezt a művet és az üzenetét. Szintén volt alkalmam egy másik produkcióban részt venni, a PestiEstiben, hát az fantasztikus volt. Ott Csákányi Eszter, Gyabronka József, Mucsi Zoltán, Scherer Péter mellett énekeltem. Van mostanában egy új tendencia. Azt látom, hogy számos olyan produkció jön létre, melyben több kulturális vonal keveredik. Most majd egy olyan produkcióban veszek részt, például, ahol egy táncossal dolgozunk együtt. Főleg improvizálni fog, arra a zenére, amit mi csinálunk, és néha mi is szabadon zenélhetünk. Dél-amerikai zenét játszunk, a harmincas-negyvenes évek kávéházi hangulatát idéző zenét. Érdekes, hogy sok összművészeti munkám van Magyarországon, a barokk zenéhez kapcsolódó felkéréseim pedig külföldhöz kötnek. Angliában régóta tagja vagyok egy színházi társulatnak, ahol kimondottan kosztümös operákat játszunk, barokk hangszerekkel. A repertoár egészen Belliniig terjed. Legutóbb éppen az ő egyik művének a bemutatójában vettem részt.

K.A.: Mesélnél nekünk egy kicsit erről az angliai társulatról, az ott folyó munkáról, hogy hogyan kerültél oda és, hogy mit jelent számodra?

B.É.: A londoni zeneakadémia, de az egész intézményi rendszer is úgy működik, hogy amikor végez egy fiatal művész, bekerül egy központi nyilvántartásba, hol az adatai mellett azt is feljegyzik, hogy mire alkalmas, milyen stílusokban, produkciókban tud és szeretne részt venni. Tehát pontosan felmérik, hogy ki mit szeretne, mi a legmegfelelőbb a hangfajának, stílusának, karakterének. Én a tanáraimmal egyeztetve, figyelembe véve a vágyaimat, a lehetőségeket a barokk, klasszikus területre kerültem. Az iskolai korrepetitorom ajánlotta azt a barokk színházi társulatot, aminek ő volt a vezetője. Ez nem egy kőszínházi állandó társulat, időről időre létrehoznak produkciókat, és azokkal járják Angliát és Nyugat-Európát. Az énekeseket eredeti barokk hangszereken játszó zenészek kísérik, és szintén tagja a tárulatnak egy igen elismert szaktekintélye a XVIII. századi gesztusoknak és mozgásművészetnek, így az operákat nem csupán eredeti nyelven, autentikus hangszerekkel és jelmezekkel, de korhű mozgással adjuk elő. Abban a korban meg voltak a színpadi jelenlétnek - illetve az egész nemesi viselkedésnek - a pontos szabályai. Ez egy olyan jelrendszer volt, amit a nép pontosan értett. Volt jele a rossznak, és a jónak is. Ian Caddy, nagyon híres tudós segíti a társulatot a mozgások megtanulásában, aki egyben a koreográfusa is a társulatnak. Ő pontosan beállítja hova és hányat szabad lépni. Ez egészen más, mint a mai operajátszás. Kicsit feszélyezettebb és nagyon kell koncentrálni. Egy nemzetközi csapatból áll a társulat, egy szereposztásban legalább öten vagyunk a világ minden részéről. A műsort úgy játszuk, mint a West Enden, tehát, egy opera egy-két évig van műsoron. Ez nekem is nagy segítség, mert így tudom, hogy két évre előre hol és mikor kell fellépnem.

Ami szintén egy nagyon nagy vívmány, és az iskolának köszönhető, hogy az európai régizene-iskolák összedolgoznak, így volt alkalmam többször is énekelni William Christie-vel, aki a Les Arts Florissan vezetője Párizsban. Többször is jött hozzánk vezényelni, hozta a táncosait, a mi iskolánk énekesei alkották a szólista gárdát, és a holland Hágai Királyi Konzervatórium zenekara játszott. Ez is egy nagyfokú nyitottságot mutat. Egy olyan együttműködés jöhetett létre az országok között, ahol azonnal megszűnt a különbség francia, német, angol,vagy magyar között.

K.A.: Úgy látod, hogy Magyarországon ehhez képest sokkal zártabb a komolyzenei világ, és sokkal kevesebb lehetőség van? Mit gondolsz, hogyan lehetne Magyarországon ezt a fajta gondolkodást, ezeket az együttműködéseket létrehozni, hogy a magyar fiatalok itthon is megtapasztalhassanak olyan dolgokat, amiket te átélhettél külföldön?

B.É.: Nagyon bátor a kérdés. Azt hiszem, a magyar emberekben meg van minden adottság, hogy ilyen együttműködéseket létrehozzanak, és a jövő nyelveket beszélő generációi, akik már az Európai Unióban szocializálódtak képesek lesznek olyan produkciókat kezdeményezni, azokban részt venni, amelyek Angliában, vagy Európa más országaiban már több száz éve természetesek. A határok kinyitásával fokozatosan meg fog jelenni a mi országunkban is a külföldi konkurencia, és muszáj lesz felvenni a versenyt, együttműködéseket kötni. Itthon sokan azt gondolják, hogy túl kicsi ez az ország, és nem elég bátrak az emberek ahhoz, hogy beengedjenek információkat, új dolgokat külföldről, mert azt gondolják, hogy valami elveszne, pedig nem. A mi kultúránk, zenei életünk és zenei intézményeink is gazdagabbak lehetnének ez által.

Itthon a korai kiválasztódás elve alapján működik a rendszer, ezzel szemben Angliában a „mindenki kapjon egy, de inkább több esélyt” elve érvényesül. Londonban a főiskolára nagyon sok mindenkit beengednek, mi például hatvanan voltunk énekesek egy évfolyamon, volt legalább húsz tanár, de hatalmas volt a fluktuáció is. Diplomát csak az kaphatott, aki megfelelt a nagyon magas követelményeknek, teljesítette a megfelelő százalékokat a vizsgákon és sok-sok sikeres koncerten énekelt. Tehát ők valóban csak azt engedik ki a pályára, aki erre alkalmas. Valószínűleg jó az ítélőképességük ehhez, nagy biztonsággal meg tudják állapítani, hogy ki az, aki pályára való.

Nagy lehetőséget látok a mostani gimnazistákban, egyetemistákban, akik már beszélnek nyelveket, van bátorságuk, és Európában európaiként eléggé nyitottan gondolkodnak ahhoz, hogy külföldre menve olyan értékes tapasztalatokat gyűjtsenek, amikkel hazatérve nagy segítségére lehetnek az országnak.

K.A.: A mi portálunk nagyon fontos feladatának tekinti, hogy információkkal, tapasztalatokkal segítse a fiatal magyar muzsikusokat. Mesélnél arról, hogy te hogy kerültél ki, milyen nehézségek vártak odakint rád, és hogy ezeket hogyan tudtad sikeresen leküzdeni?

B.É.: A mostaniaknak egy picit könnyebb már a helyzetük, mint nekem. Én kilenc éve kerültem ki, amikor még sokkal kevesebbet tudtak Magyarországról, nem is tudták, hogy a vasfüggöny lehullott, kicsit sajnálkoztak is, hogy nálunk még mindenki ott koldul az utcán. Nagyon frusztráló volt, kemény volt szembesülni ezzel. Egyszer azt kérdezték tőlem például, hogy hol veszem a ruháimat, mert biztos, hogy nem Magyarországon, mert ott nem lehet ruhákat kapni. Ennyit tudtak rólunk az akkori huszonévesek, ami döbbenetes, pedig nincs messze London, két óra repülővel. Anyagilag picit jobb volt a helyzet, mert több módon lehetett segítséget kapni. Soros György akkor még támogatta a fiatal magyarokat, így tőle volt az ott tartózkodáshoz pénzem. Amire viszont mindenkinek felhívnám a figyelmét - és ez csodálatos -, hogy ha jól tudom, két éve körülbelül az alapképzés, a bachelor képzés ingyen van minden EU tagnak. Akkor még nem voltunk EU tagok, tehát nekem fizetnem kellett, illetve kaptam ösztöndíjat. Én bátorítok mindenkit arra, hogy menjen külföldre tanulni. Ma már nem gond a nyelvtudás, hiszen az mindenkinek megvan. Azt nem tudom mondani, hogy nem nehéz az első pár hónap, én is sírtam, mint mindenki a honvágy miatt, viszont utána összehasonlíthatatlan élményekkel gazdagodik az ember. Hirtelen felnőtt lesz, kiszakad anyutól, aputól, és kénytelen a saját életét, a zenei életét is egyengetni. Ehhez rendkívül sok segítséget kap. Londonban van például egy külön osztály, a Well-fare Office (Jóléti Osztály) az iskolákban, ami egy hatalmas nagy iroda, és ott csak azzal foglalkoznak, hogy az ott tanuló külföldi diák jól érezze magát: legyen hol laknia, keresnek neki szállást, keresnek neki ösztöndíjat, keresnek neki munkát, keresnek koncerteket is, amikor már elég jó. Egyszerűen törődnek azzal, akit befogadtak, fölvettek, nincs magára hagyva.

K.A.: Milyen filozófia rejlik e mögött? Miért fontos ez számukra? Adnak ösztöndíjat, támogatást, minden segítséget, de pénzt ettől nem remélnek, hiszen nem fizetsz milliókat azért, hogy ott tanulsz. Ha idejön valaki Magyarországra, akkor elég sokat kell, hogy fizessen az egyetemnek, hiszen ez minden intézménynek egy jelentős bevételi forrás. Ha ez nincsen, akkor mi a motiváció?

B.É.: Itt is vannak olyanok - például a tengerentúlról -, akik rengeteget fizetnek, tehát biztos úgy határozzák meg az arányokat, hogy megtérüljön nekik valamennyire. Anglia egy olyan hely, ahol felülről, a „királyi” elvárásoknak és támogatásnak köszönhetően egy erős kulturális bázist akarnak kiépíteni és fenntartani. Ők annyira hisznek a kultúra szerepében, értékében, - ami itthon sajnos nincs meg -, hogy ebbe képesek sok pénzt fektetni. És mind ezt nem azért, hogy anyagilag megtérüljön, hanem a Királynő azt gondolja, hogy ha a saját népe olyan koncertélményekhez jut, melyek lelkileg is gazdagítják az embereket, akkor nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabb lesznek, és ez mindenkinek jó, a gazdaságnak is. Nekünk magyaroknak úgy tűnik nincs időnk arra itt Kelet-Európában, hogy szórakozzunk, hogy kikapcsolódjunk, hogy mind erre pénzt költsünk. Kint van arra is pénz, hogy koncertet hallgassanak, lemezeket vásároljanak. Ha felépítenek erre egy befogadó piacot , akkor előbb-utóbb visszatérül a befektetett pénz.

K.A.: Ha egy mondatban kellene megfogalmaznod egy jó tanácsot azoknak a fiatal magyar muzsikusoknak, akik Angliába, Londonba szeretnének menni, mit mondanál nekik?

B.É.: Bátran menjenek, csak pozitív dolgot fognak tapasztalni, sok segítséget, nagyon jó fogadtatást. Menjenek bátran Németországba is, én úgy tudom, hogy az is jó hely. Több a lehetőség a főiskola után, nagyon jól ki van találva a gépezet, és az ember nem marad munka nélkül. Angliában gyakori, hogy nagyon jó kamarakórusokba lehet dolgozni, ami nem feltétlenül egy szólista álma, de rendkívül jól fizetnek. Rengeteg meghallgatás van, naponta írják ki a hirdetőtáblára, itt ezt keresnek, ott azt keresnek, de nem csak Londonban, egész Angliában.

K.A.: Végül visszakanyarodva hozzád, mik a következő időszak tervei, vágyai? Hol hallhatunk, láthatunk téged?

B.É.: Őszintén mondhatom, hogy nincsenek különösebb vágyaim, mert az élet valahogy úgy rendezi, hogy folyamatosan munkához jutok, és mindig van mit énekelni. Részt veszek érdekes kísérleti koncertekben táncosokkal, zenészekkel, énekelek hangversenytermekben, kávézókban, barokkot, kortárs zenét, nagy klasszikusokat jónevű zenekarokkal de dél-amerikai kamarazenei is szerepel a repertoáron. Rendszeresen visszajárok Görögországba, az ottani zenekarral most Haydn Szent Teréz miséjét fogjuk előadni, utána Ausztriába megyek, ahová szintén gyakran járok, ott kastélykoncerteket adunk az ottani régizene-együttessel, majd jön Fertődön egy Haydn opera, és fellépek Németországban is. Így néz ki a nyaram, nagyon izgalmas és tartalmas lesz.

K.A.: A magánéletedről, hobbijaidról elárulsz nekünk valamit?

B.É.: Én egy nagyon-nagyon boldog feleség és anyuka vagyok. Mindent annak köszönhetek, ahogy a gyerekeim rám néznek, mosolyognak, támogatnak, hogy láthatom, ahogy reggel felkelnek. Nagyon sokat segít a család. Egy aktív művész élete, különösen, aki már feleség és anya, csak úgy működhet, hogyha a család aktívan részt vesz benne és támogatja, nagymamák, nagypapák segítenek, ha kell.

Ha megkérdezik tőlem, hogyan lehet karrier mellett gyereket vállalni, azt szoktam mondani, hogy csak gyerekek mellett lehet sikeres karriert építeni.

Ha üzenhetek még, akkor azt szeretném mondani mindenkinek, hogy bátran vállaljanak családot, nagyon nagy erőt ad, a legrosszabb időszakokban, a legnehezebb pillanatokban is, egy olyan hely, ahova mindig vissza lehet térni és erőt meríteni belőle.